Szép napsütéses, kicsit szeles időben jártuk végig a hegyet Kőszegtől az Írottkőig. Az avarból mindenütt sok-sok apró virág bújt már elő. A Hörmann-forrástól felfelé haladva elmúlt viharok által derékba tört fák szegélyezték az utat. A pusztítás felett - legyen az természet vagy ember okozta - szerencsére győzedelmeskedik a folyton megújulni képes élet. Lassan mindent betölt a tavasz harsány, üde zöldje. A patak is vidámabb csobogással szalad tova. Nézem a tájat, s nem tudok betelni vele. Legszívesebben átölelném az egész hegyet. Velemből Cákon át tértünk vissza Kőszegre. A hegy alatt fehér és rózsaszín virágruhába öltözött gyümölcsfák pompáznak a kertekben, a szőlőkben szorgos kezek nyomán új borok ígérete rejlik. Öreg, roskadozó pincék Márai sorait idézik:
"Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsös-kertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak semmit városi múltamról... A borok élnek és dohognak a pincében, a diófák lombjai között kövér darazsak dünnyögnek messze, a mélyben hajó úszik..., árut hoz és visz egy megbékélt világ jó szándékú népei között, a népek örök országútján, s Pannónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábukat és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosai és vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves; nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is, kiknek egykor meg akartunk bocsátani. A tájast nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akinek még fontos minden világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek; amit addig csinálok még, csak előkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Éltünk, nem éltünk, kinek fontos igazán?... Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar a hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.." (Márai Sándor: Magyar borok - részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése